Nem közhely – Akikre büszkék vagyunk 2.

    208

    Rákóczi díjas pedagógusunk: Halkovics Jenőné

    Matematika az önbizalom erősítésére

    Bölcsészdiplomám ellenére mindig is szerettem a matektanáraimat. A tanított tárgy okán mind kicsit félelmetes voltak – gimnáziumi osztályfőnököm erre rá is játszott, amikor a fizikaszertárba hívott minket „raportra” és két sakklépés között nekünkszegezett egy-egy kényelmetlen kérdést, – mégis az egyenességük, a tisztességük, precizitásuk miatt szerettem őket. Ezért aztán örültem, hogy a Rákóczi-díj apropóján beszélgethetek Halkovics Jenőnével aki „évek óta sikeresen vezeti be tanítványait is matematika világába, és együtt ismerkednek meg iskolai és tágabb környezetünkkel. Az iskola minőségfejlesztési munkájában is szerepet vállalt, ahol precizitásával tudta e feladatkörben a mérésértékeléseket elvégezni.”

    A friss Rákóczi-díjassal hol máshol beszélgethetnénk, mint az iskolában, abban a tanteremben, ahol a tanévet tölti jórészt harmadikos osztálya társaságában. Ildikó néni 38 éve alsós tanár, 10-15 éve pedig matematikatanár. „Valamikor 10-15 éve az iskolaotthonos oktatás bevezetésével alsóban is szét kellett osztani a szaktárgyak oktatását. Valahogy véletlenül a matematika került hozzám. Persze tanítok mást is, de a fő szaktárgyam a matematika.” Épp ezért beszélgetésünk a matematika, pontosabban a matektanítás irányába kanyarodik. Vagyis inkább az emberré nevelés irányába.

    Legalábbis úgy érzem, azok a gyerekek, akik Halkovics Jenőné irányítása alatt ismerkedtek, ismerkednek meg ezzel a szaktárggyal, sokkal többet kapnak, mint könnyű utat a számok világába. Olyan páncélra tesznek szert, mint a Lovagregény című film főhőséé: látszatra nehéz vas, ám valójában könnyű acél, amely könnyed mozgást, magabiztosságot ad mind a versenypályán, mind a civil életben.

    „Matematikát tanítani jó dolog, általa jól megismerhető a gyerekek személyisége ugyanúgy, mint a képességeik. A matematikai tudás alapjainak tanításával az akaraterő, a kitartás, a problémamegoldás, a fegyelmezettség és a precizitás is kialakul, erősödik, fejlődik. Az első, második évfolyam mindenképp a legdöntőbb, a harmadikosoknál pedig már a jókkal szárnyalni is lehet. Ami persze nem azt jelenti, hogy az átlagos képességű gyerekeket ne lehetne buzdítani.”

    Ahogy a tanárnő fogalmaz, a jó alapokkal rendelkező gyermekek esetében az átlagos is jobban felkészült, mint akinek nincs meg a biztos alaptudása. És itt nem csak a matematikára gondol. Szerinte minden gyereket sikerélményhez kell juttatni és furcsamód ebben a matematika az egyik legjobb eszköz. „A gyerekeket sarkallni, buzdítani kell, hogy ne féljenek a matematikától, és ne féljenek általában a feladattól. Ha már a kezdetektől megkövetelem, hogy addig törje a gyerek a fejét, amíg meg nem oldja a feladatot, harmadik osztályra már látható, hogy a ráérez a jól végzett munka utáni örömre és arra, hogy használja a tudását és kényszerítse magát egy-egy feladat megoldására. És ez nem csak a matematikában van így. A gyerekek nálam megszokják ezt a rendet és így állnak minden tantárgyhoz – így pedig valamelyikben biztosan lesznek sikereik. Annál nagyobb ösztönzőerő pedig nincs.”

    Elcsépeltnek tűnik a mondás, miszerint nincs rossz képességű gyerek, csak ki kell hozni belőle minden területen a legtöbbet – de mégis így van. Ehhez persze a tanítónak, tanárnak következetesnek, esetenként szigorúnak is kell lennie. „Jó, hogy négy évig taníthatom őket, így sokszor lehetek tanúja, ahogy a gyerek ráérez a munka ízére. Arra, hogy akár a játékidő rovására is meg akarjon oldani egy példát, be akarjon fejezni egy feladatot. Vagyis láthatom, ahogy egyre kitartóbbak, fegyelmezettebbek és javul a problémamegoldó képességük, a precizitásuk és nem utolsó sorban nő az akaraterejük.”

    A tanárnőtől megtudom, hogy az iskolában a tanítóknak, tanároknak manapság nagy kihívás, hogy a gyerekeket az iskolában a lehető legtöbbre megtanítsák. Egyes esetekben gond az is, hogy a szülők viszonylag lazán fogják a gyerekeket, ezért az iskolában kénytelenek szorosabbra húzni a gyeplőt. Ugyancsak gond, hogy a szülőknek a feszített munkanapok miatt kevesebb idejük jut a gyerekekkel való foglalkozásra, így a pedagógus által tanítottakat otthon kevéssé tudják megerősíteni, rögzíteni a gyerekfejekben – s a munkájukkal kapcsolatosan a tanárok meglehetősen kevés visszajelzést kapnak, sikerélményük is lehetne több.

    A szülőknek azt tanácsolja, követeljenek a gyerekektől már egészen kis korban, tanulják meg, hogy feladatuk van, amit el kell végezni. Később az elvégzett, a jól elvégzett munka örömöt ad a gyerekeknek és erősíti az önbizalmukat is. Ez mondjuk, a matematika tanulásánál sem jön rosszul, ugyanis bár ehhez is véna kell, mégis szorgalommal, hozzáállással megtanulható. „Munka, emberség, hozzáállás – ez kell a boldoguláshoz” – mondja Halkovics Jenőné, és én azt szeretném, ha az én kislányom is ilyen alapokat kapna majd – remélhetőleg Ildikó nénitől…

    Halmos B. Ágnes