Gyermeknapra

    92

    Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

    Minden gyermeknek – egykorinak és leendőnek – boldog életet, szerető, áldozatkész szülőket, bölcs nevelőket és tanítókat kívánunk.

       Veszekedtem a kisfiammal,
       mint törpével egy óriás:
       – Lóci ne kalapáld a bútort!
       Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
       Jössz le rögtön a gázrezsóról?
       Ide az ollót! Nem szabad!
       Rettenetes, megint ledobta
       az erkélyről a mozsarat!

        Hiába szidtam, fenyegettem,
        nem is hederített reám;
        lépcsőnek használta a könyves
        polcokat egész délután,
        a kaktusz bimbait lenyírta
        és felboncolta a babát.
        Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
        s az asztal tetejére állt.

        Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
        de azért tetszett a kicsi,
        s végül, hogy megrakni ne kelljen,
        leültem hozzá játszani.
        Leguggoltam s az óriásból
        negyedórára törpe lett.
        (mi lenne, gondoltam, ha mindig
        lent volnál, ahol a gyerek?)

        És ahogy én lekuporodtam,
        úgy kelt fel rögtön a világ:
        tornyok jártak-keltek köröttem
        és minden láb volt, csupa láb,
        és megnőtt a magas, a messze,
        és csak a padló volt enyém,
        mint nyomorult kis rab mozogtam
        a szoba börtönfenekén.

        És ijesztő volt odalentről,
        hogy olyan nagyok a nagyok,
        hogy mindent tudnak és erősek
        s én gyönge és kicsi vagyok.
        Minden lenézett, megalázott,
        és hórihorgas vágy emelt
        – föl! föl! – mint az első hajóst, ki
        az egek felé szárnyra kelt.

        És lassan elfutott a méreg,
        hogy mégse szállok, nem növök;
        feszengtem, mint kis észre sem vett
        bomba a nagy falak között;
        tenni akartam, bosszút állni,
        megmutatni, hogy mit tudok.
        Negyedóra – és már gyűlöltem
        mindenkit, aki elnyomott.

        Gyűlöltem, óh, hogy meggyűlöltem!…
        És ekkor zsupsz, egy pillanat:
        Lóci lerántotta az abroszt
        s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
        Felugrottam: Te kölyök! – Aztán:
        No, ne félj – mondtam csendesen.
        S magasra emeltem szegénykét,
        hogy nagy, hogy óriás legyen.