Trianon 101

    69

    Kérdezi az unokám, hogy miért van kinn a házon a magyar zászló. Mondom azért, mert magyar vagyok. Azt mondja: mindenki az, mégsem teszik ki, csak ha ünnep van.

    Nekem az ünnep az, hogy kitehetem a magyar zászlót. Harmincöt évig nem lehetett…

    Nagyváradon Szacsvay Imre* (Kisürögd, 1818. november 1.Pest, 1849. október 24., ügyvéd, politikus, országgyűlési követ, az 1848–49-es szabadságharc vértanúja.) szobrához sétáltunk március 15-én és október 6-án. Csak úgy feltűnés nélkül. Édesanyám piros, fehér és zöld fonalból font egy-egy kis koszorút és a pulóver alá, az atlétára tűzte. Nehogy valaki meglássa.

    Később, amikor már magam kötöttem a pulóvereimet, készítettem egy piros-fehér csíkosat, és „nemzeti ünnepeken” azt vettem fel az egyenruha alá az iskolába, a Nagyanyámtól kapott zöld selyem sállal a nyakamban. Természetesen magyar tagozatra jártam, de a gimnázium énektanára román volt, nekünk is ő tanította az ének-zenét. Gyűlölte a magyarokat. Amikor elkezdődött az énekóra, kigomboltam az egyenblúz felső gombját, hogy jól látható legyen a nemzeti szín. A tanárnő szólt, hogy vegyem le a sálam, mondtam, nem, mert fáj a torkom. Hisztériás rohamot kapott, majd kiküldött az óráról. Soha nem bocsátottuk meg egymásnak ezt a kis történetet. Ahogy nem lehet megbocsátani annak az ostoba, kétosztályos eladónak sem, aki az Édesanyámat kizavarta a boltból, mert magyarul kért kenyeret, vagy az Édesapán főnökének, aki magyar volt ugyan, de románosította a nevét és nem volt szabad megszólalni előtte magyarul. Nekem sem, a 8-10 éves gyereknek…

    1989 decemberében, a titkosszolgálat által szervezett forradalomkor, amikor a magyarországi barátok már átjöhettek a határon, magyar zászlót kértem, s hoztak is. No, akkor csak a szobám falára lehetett még kitenni. Azóta már a Szacsvay-szoborra is ki lehet tenni Nagyváradon is. Minden relatív, a szabadság is mindenkinek mást jelent… Egy kedves ismerősömnek az üzletek polcain megjelenő százféle sajt jelentette a szabadságot. Nekem a magyar zászló. Meg a sajtószabadság.

    Hát ezért van a házamon piros-fehér-zöld zászló…

    Bartos Csilla

    Juhász Gyula: Trianon

    Nem kell beszélni róla sohasem,

    De mindig, mindig gondoljunk reá.

    Mert nem lehet feledni, nem, soha,

    Amíg magyar lesz és emlékezet,

    Jog és igazság, becsület, remény,

    Hogy volt nekünk egy országunk e földön,

    Melyet magyar erő szerzett vitézül,

    S magyar szív és ész tartott meg bizony.

    Egy ezer évnek vére, könnye és

    Verejtékes munkája adta meg

    Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.

    És nem lehet feledni, nem, soha,

    Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,

    Hol királyokat koronáztak egykor,

    S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,

    Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!

    És nem lehet feledni, nem, soha,

    Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke,

    És mienk volt a legszebb kék szalag,

    Az Adriának gyöngyös pártadísze!

    És nem lehet feledni, nem, soha,

    Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol

    Ferenczy festett, mestereknek álma

    Napfényes műveken föltündökölt,

    S egész világra árasztott derűt.

    És nem lehet feledni, nem soha,

    Hogy Váradon egy Ady énekelt,

    És holnapot hirdettek magyarok.

    És nem lehet feledni, nem, soha

    A bölcsőket és sírokat nekünk,

    Magyar bölcsőket, magyar sírokat,

    Dicsőség és gyász örök fészkeit.

    Mert ki feledné, hogy Verecke útján

    Jött e hazába a honfoglaló nép,

    És ki feledné, hogy erdélyi síkon

    Tűnt a dicsőség nem múló egébe

    Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!

    Ő egymaga a diadalmas élet,

    Út és igazság csillaga nekünk,

    Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,

    Balsorsban és kétségben, ó, magyar,

    A pokol kapuin is győzni fogsz,

    S a földön föltalálod már a mennyet!

    S tudnád feledni a szelíd Szalontát, hol

    Arany Jánost ringatá a dajka

    Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,

    Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,

    Bírnád feledni Kassa szent halottját

    S lehet feledni az aradi őskert

    Tizenhárom magasztos álmodóját,

    Kik mind, mind várnak egy föltámadásra

    Trianon gyászos napján, magyarok,

    Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,

    Rossz csillagok alatt virrasztva járók,

    Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan

    S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött

    Ma fogjatok kezet, s esküdjetek

    Némán, csupán a szív veréseivel

    S a jövendő hitével egy nagy esküt,

    Mely az örök életre kötelez,

    A munkát és a küzdést hirdeti,

    És elvisz a boldog föltámadásra.

    Nem kell beszélni róla sohasem

    De mindig, mindig gondoljunk reá!