Reggeli vesszőzés

    134

    Ma reggel tejért menve találkoztam és elbeszélgettem egy feltehetően Erdélyből származó tárnoki férfiemberrel. A kapunyitásra várva beszélgettünk, közben letört egy ágacskát az utcai diófáról majd egyszer csak egy mondóka kíséretében jól megcsapkodott kívánván nekem egészséget, bőséget az új esztendőre.

    Aprószentek napja a Krisztusért mártírhalált halt betlehemi kisdedek emlékünnepe, azoké, akiket Heródes a gyermek Krisztus keresésekor megöletett. A fiúgyermekek megvesszőzésének szokását a betlehemi kisdedek szenvedéseire vetítik vissza, a lányokét pedig azzal magyarázzák, hogy Betlehemben a fiúgyermekek haltak meg, és ezért ilyenkor a lányoknak kell szenvedni. Máig sem tudjuk, hogy az aprószentek napján szokásos korbácsolás rítusát és képzeteit az egyházi gyakorlatból, esetleg a szomszéd népektől tanultuk-e el, vagy történelmünk mélyebb rétegeibe vezet vissza. 16. sz.-i egyházi források említik a „vesszők megszentelését”, világi források pedig már a 15. sz.-ból tudósítanak a korbácsolás népi formáiról.

    Az aprószentek napi vesszőzés az egész magyar nyelvterületen szokás volt, néhol még ma is élő szokásként él (Erdély, Moldva). Vidékenként változó az elnevezése, pl. aprószententekelésnek, odoricsolásnak, suprikálásnak, csapulásnak is nevezték. A vessző lehetett termőág, hajló fűzfavessző vagy korbács. Vesszőzni fiúgyermekek, legények vagy pásztorok jártak. Szerencsekívánó, egészségvarázsló mondókák kíséretében gyengéden megveregették, megcsapkodták a lányokat, asszonyokat vagy a gyerekeket. Úgy tartották, hogy akit megvesszőznek, az nem lesz keléses.

    forrás: Magyar Néprajzi Lexikon, sulinet