Idősek világnapja

    183

    A műsorban Szóka Júlia operettprimadonna,a Fővárosi Operettszínház tagja énekel. Főbb szerepei: Liza (Lehár Ferenc: A mosoly országa); Sylvia (Kálmán Imre: Csárdáskirálynő); Leila (Huszka Jenő: Gül Baba); Lili (Huszka Jenő: Lili bárónő); Fedora (Kálmán Imre: A cirkuszhercegnő); Zórika (Lehár Ferenc: Cigányszerelem); Cosette (Hugo–Schönberg–Boublil: Nyomorultak)

    Az http://operett.network.hu portálon olvasható beszélgetés a művésznővel:

    20 éve a pályán

    Beszélgetés Szóka Júlia operettprimadonnával

    -Zeneszerető családban nőtt fel?

    – Édesanyám – akit boldoggá tesz az, hogy pályám kiteljesedett – éveken keresztül tanult énekelni, s édesapámmal együtt tagja volt a veszprémi Liszt Ferenc Vegyeskarnak. Nagybátyám, Simon Géza, érdemes művész pedig jelenleg a Győri Nemzeti Színház örökös tagja. Pápán jártam óvónőképzőbe, ott érettségiztem, s emellett Eisenbeck Ágotánál tanultam énekelni. Érettségi után eldöntöttem: énekes-színész leszek. Már gyerekként három évad erejéig felléptem a Veszprémi Petőfi Színházban. Nyuszika szerepét játszottam Tamási Áron Búbos vitézében. Első mondatom így hangzott: „nekem nyúl a nevem, a lábam a kenyerem.” Nem gondoltam volna, hogy a mondat második fele egy életre meghatározza a pályámat. Igaz, egy primadonnának nem a lába elsősorban a kenyere, hanem a hangja, de jól kell tudnia táncolnia, s minden mozdulatával eleganciát kell sugároznia. A pápai évek után a győri konzervatóriumban tanultam zenei szakmai tárgyakat, így zenetörténetet, összhangzattant. Nagybátyám tanácsára a Háry Jánosban szerepeltem az énekkarban. Magyar Mária és Bede-Fazekas Csaba játszották a főszerepet. Diákként rajongtam azokért a színészekért, akik később kollegáim lettek. Így a színház az iskola mellett párhuzamosan része lett az életemnek.

    – Kezdetben énekesnő, vagy színésznő szeretett volna lenni?

    – Énekesnő, de kezdetben még nem döntöttem a műfajról. Már általános iskolás koromban Ki mit tud?-okat nyertem, így predesztinálva voltam az éneklésre. Édesanyám – akinek tanácsait mindig megfogadtam – azt javasolta, hogy ne a Színművészetire jelentkezzek, hanem a Zeneakadémiára. Szerinte a génjeimben hordom a színpadi rátermettséget, de a hangképzést komolyan kell venni. Édesanyám szerint magas fokon kell tanulni az énektechnikát jó tanároktól, s akkor azt énekelhetek, amit szeretnék. A Zeneakadémián Bach: János passiójával debütáltam színpadon. Sok műfajban sikerült színpadra kerülnöm: énekeltem operettet, nótát, könnyűzenét, klasszikus dalokat és operarészleteket is.

    -1988-ban diplomázott. Utána rögtön az Operettszínházhoz szerződött?

    – Még főiskolás koromban olvastam egy felhívást: a Pécsi Nemzeti Színház szoprán szólista szerepkörben tart meghallgatást. Leutaztam Pécsre, s próbát énekeltem. Olyan jól sikerült, hogy máris felkínálták Puccini Bohéméletének Mimijét és a János vitéz mindkét szoprán szerepét. A magánélet azonban közbeszólt. Férjem és a gyerekvállalás miatt nem akartam vidékre szerződni. Azt kértem a pécsiektől, hogy várják meg, míg az Operettnél is próbát éneklek. Ott is megfeleltem, így Keszler Pál igazgató felvett a Nagymező utcai teátrumba. Érdekes módon nem hittem abban, hogy ez a meghallgatás sikerülhet. Németh Marika, Zentai Anna, Petress Zsusza, Tiboldi Mária, Zsadon Andrea mind-mind a színház tagjai voltak.

    – Mind primadonnák voltak. Nem tartott attól, hogy így csak a harmadik szereposztásban játszhat?

    – Gondoltam rá, de engem jobban izgatott a színház légköre. A meghallgatás után Makláry László zeneigazgató-karnagytól megkérdeztem, hogyan sikerült a próba. Azt is felvetettem neki, hogyha szólistának nem felelek meg, akkor lesz-e helyem a kórusban. Makláry ezt felelte: maga egyáltalán tisztában van a képességeivel?

    Még főiskolás koromban bekerültem egy tájoló, ún. hakni-csapatba Pitti Katalin és Leblanc Győző nevével fémjelzett művésztársaság operettműsorába. Nagyon sok szervezővel ismerkedtem meg még operettszínházi pályám előtt. Pályakezdőként felkaroltak, mint a „műfaj üdvöskéjét.” Innen eredt rutinom a próbaénekléshez. Keszler Pál barátja Aradszky László, akivel sokat hakniztam, felhívta az Operettszínház igazgatóját, majd közölte velem: fel vagy véve, de ne tudjál róla. Ekkor nyugodtam meg igazán és boldog voltam, hogy teljesült az álmom. Példaképem, Németh Marika estjében – melynek címe Szép primadonna csodál a világ volt- debütáltam a színházban. Annak idején láttam a Csárdáskirálynő-filmben, s azóta az volt az álmom, hogy az ő közelében lehessek. Később egy tévéinterjúban, nem kis büszkeségemre, az utódjának nevezett meg, sőt együtt is játszhattam vele! Decemberben ünnepeltem pályám 20. jubileumát, s a gála nyitószáma a Bajadérból a Szép primadonna csodál a világ volt.

    -A színészmesterséget már egyenesben, a színpadon tanulta meg, vagy elleste valakitől?

    – Is-is. Mivel nem a Színház és Filmművészeti Főiskolán végeztem, az volt a hátrányom, hogy nem tudtam személyes kontaktusba kerülni rendezőkkel. Így türelemmel ki kellett várnom, hogy feladatot kapjak. Amikor megkaptam a feladatokat, olyan kiváló rendezőkkel dolgozhattam együtt, mint Vámos László és Seregi László.

    – Régebben azért több operettet játszottak az Operettszínházban, mint musicalt. Most más az arány. A bevétel miatt változott meg a műsorpolitika?

    – Nem hiszem, hogy a musicalt többen hallgatnák, mint az operettet. Jó példa erre a Békéscsabai Jókai Színház, ahol diákbérleten keresztül nevelték a fiatalokat az operett szeretetére. Úgy kell a közönséggel foglalkozni, mint a gyerekekkel. Nevelni kell, irányítani, oktatni, s nem szabad azt gondolni, hogy a nézőtéren sok buta ember ül, akinek mindent be lehet magyarázni. A közönségnek pedig nagy igénye van az operettre. Halasi Imre igazgatóságáig, 2000-ig voltam az Operettszínház tagja, majd Kerényi Miklós Gábor vette át az irányítást. O minden áron a musicalt erőlteti. Holott egy nem magyar műfajról van szó. Persze, a fiatalok miatt szükség van erre is, de nem jó, ha ez a haladás útja. Ráadásul az operetténekesek közül pont azok nem kapnak szerepet a színházban – például: Jankovits József, Virágh József, Bózsó József, Farkas Bálint, Kiss Zoltán, Vásári Mónika, Teremi Trixi, s persze jómagam – akik a műfaj jeles képviselői, akik átadhatnák tudásukat a fiatal művészeknek, mert egy hagyományról és annak ápolásáról van szó. Az operett rajongók hiányolják is valamennyiünket, de szerencsére a Turay Ida Színház több operettet is bemutatott velünk, igen nagy sikerrel. A műfaj egy zenélő kis ékszerdobozhoz hasonlít, amely, ha kinyitom, egy varázslatos élményben részesít. A mai politikai és gazdasági helyzetben lelkileg szükséges, hogy kicsit a mesék, a csodák birodalmába kerüljünk az operetten keresztül, hiszen egy felnőtteknek szóló – humorral telített – meséről van szó.

    – Jómagam nem tartom az operettet a magas kultúra részének, ám a műfaj előadásához szükséges a hangi adottság. Emlékszem egy kaposvári Csárdáskirálynőre, mikor a bonviván szerepét egy énekelni nem tudó színésznek adták. A Vígszínházban pedig Alföldi Róbert és Eszenyi Enikő énekelt el egy Kálmán-operett részletet. Ez nem a műfaj megcsúfolása és nevetségessé tétele?

    – A magyar társadalom azért ennyire beteg, mert alig van olyan ember, aki a szakmájának, tehetségének megfelelő dolgot végezne. Nem hiszem, hogy vannak olyan művészek, akik mindent tudnak a színpadon. Ilyen nincs. Azt kell kiaknázni, amiben a legjobbak vagyunk. Sok régi színész fakadt dalra, de csak olyan műveket adtak elő, melyek hangi adottságuknak megfelelt.

    – Említette, hogy Kerényi Miklós Gábor igazgatóságának elején vált meg a színháztól. Elküldték, vagy felmondott?

    – Operettszínházi pályafutásom utolsó éveiben megszűnt közalkalmazotti státuszom, s számlaadóként voltam a teátrum tagja. Tehát darabokra szerződtettek. Nem rúgtak ki, hanem egyszerűen nem kaptam új szerződéseket. Azt sem mondták, hogy nincs rám igény, ezért mellőznek. Ezt követően szabadúszó lettem, míg 2002-ben a Turay Ida Színtársulathoz nem kerültem. Mellette az érdi Lukin László Alapfokú Művészeti Iskolában magánéneket tanítok. Huszonkét növendékem van, s a célom: zeneszerető, zenéhez értő embereket neveljünk. Aki zenével foglalkozik, nemesebb lelkületű lesz.

    – Nem bántja, hogy nem játszik nagy pesti színházakban?

    – Sok vidéki előadáson vettem részt az elmúlt években, s a produkció után megkérdezték tőlem: melyik pesti színháznak vagyok a tagja? Ekkor bizony kicsit összeszorul a szívem… Latabár Kálmán mondta egyszer: a színház ott van, ahol én vagyok. Nem egy épületnek, hanem egy műfajnak vagyok örökös tagja. Ha az operettet színvonalasan, remek kollegákkal, rendezőkkel, pompás díszlettel, a hagyományokat betartva, a zenének alárendelve játsszuk, akkor nekem mindegy, hogy Pesten, vagy egy kisvárosban lépek fel. Egy jó rendező tiszteletben tartja a kottában leírt zeneszerzői utasításokat, s nem arra törekszik, hogy saját kedve szerint kifordítsa, s polgárpukkasztó módon megváltoztassa azokat. Ilyen kiváló rendező volt Vámos László és Hidvégi Miklós, akinek társulatával több sikeres előadással, – így a Cigányszerelemmel is- turnéztunk Németországban. A külföldi fellépések előtt mindig eljátszottuk az adott darabot magyar nyelven a Békéscsabai Jókai Színházban. Konter László igazgatása alatt, amikor matiné előadásokat játszottunk, s meglepő módon a gyerekek viharos tapssal jutalmazták a művészeket. Ez is ellentmond annak, hogy ez a műfaj nem érdekli a fiatalokat.

    – Nem tartja gondnak, hogy egy reklámfigurát manapság jobban ismernek, mint egy tehetséges, híres színészt?

    – A mai sztárok – jobb híján – az elektronikus média műsorvezetőiből kerülnek ki. Régebben is voltak sztár bemondónők, de őket szeretni, csodálni lehetett. Mellettük azonban híres színészeket láthattunk a tv-ben kiváló magyar filmekben. Ez nincs, feje tetejére állt a világ.

    – Magyar nótát is énekel. Hobbiból, vagy pénzkeresetből?

    – Életem első magyarnóta felvételét Tasnádi Laci bácsi 80. születésnapjára készítette a Magyar Televízió. Igényes nóták eléneklésére kért fel Laci bácsi, mert mint mondta: ezek a művek tanult hangot igényelnek. Lengyelfi Miklós volt tv-és szerkesztőnek köszönhető a sok szép nótafelvételem. A Rádióban pedig Tarnai Kiss László atyáskodott a műfaj felett; 18 évig vezette a Jó ebédhez szól a nóta c. műsort. Megkértek arra, hogy Déki Lakatos Sándor zenekarával egy nótacsokrot készítsek. Ez megmaradt, s ezután jöttek egymás után a felkérések. Szerencsémre nagyszerű prímásokkal dolgozhattam együtt, mint például Sánta Ferenccel és Puka Károllyal. Olyan nótákat szeretek énekelni, melyek közel állnak a szívemhez.

    -Melyik volt első prózai szerepe?

    – Már gyerekszínészként játszottam gyerekdarabokban, s Móricz Úri murijában. A közelmúltban Csurka István remek darabjában, a Döglött aknákban az ápolónő szerepét játszhattam el. Sajnos nem láthattam annak idején a Katona József Színházban Major Tamással és Kállai Ferenccel az első budapesti előadást. Azóta eltelt több évtized, s a darab mégsem veszített aktualitásából. Minden egyes mondata időszerű.

    – Mit gondol a politika, vagy a pénz szól bele jobban a színházak életébe?

    -A politika határozza meg, hogy mennyi pénz jut a színházaknak. Sajnos az összeg egyre kevesebb. Már ott tartunk, hogy igazgatók megkérdőjelezik: lehet-e egy ennyire szűk keretből színházat csinálni. A politika is beleszól a kultúrába a színházi élet, a művészi színvonal rovására. Azt mondják: tartsa fenn magát a színház. De hogyan? Már kezdetekben voltak támogatói, mecénásai a színháznak, mert ez egy olyan szegmense a kultúrának, mely nem bírja fenntartani magát.

    – Milyen tervei vannak erre az esztendőre?

    – Azt szeretném, ha pályafutásom 20. évfordulóján tartott gálaműsort minél több vidéki helyszínre el tudnánk vinni. Főleg azokba a városokba, melyek pályámnak, vagy magánéletemnek jelentős állomásai voltak. Remélem várnak még rám szép feladatok…

    Medveczky Attila