Emlékezés az elhurcoltakra

    147

    A megemlékezés a Rózsafüzér Királynéja templomban kezdődött, ahol az elhurcoltakért, az itthonmaradottakért, a tárnoki családokért szólt az ima, az ének:

    Béke Fejedelme, Szentséges Istenünk!

    Úr Jézus Szent Szíve békéért esdeklünk.

    Békét adj szívünknek, békét családunknak,

    Békét nemzetünknek, békét a világnak!

    ##IMG17896##Az emlékezők, akik között a családtagok mellett sok más tárnoki, sőt érdi emlékező is volt ezután átvonultak a világháborúk áldozatainak állított emlékműhöz, ahol az egyperces néma főhajtást követően Szolnoki Gábor polgármester mondott megemlékező beszédet, amelyben kiemelte, hogy január 8-ra emlékeznünk kell, mert tartozunk ezzel Tárnok lakosságának. A polgármester hangsúlyozta, hogy a mindenkori vezetés mindig tartozni fog elevenen tartani az emlékeket, tisztelegni az áldozatok emléke előtt, és figyelmeztetett, hogy soha nem szabad e kötelességünkről megfeledkezni.

    Szolnoki Gábor, polgármester: „Kevés már a tanú, egyre kevesebb, és ahogy fogynak a túlélők, úgy csökken az esély arra, hogy a társadalom teljes valójában ismerje meg a történteket, hogy élő, létező szüksége legyen az emlékezésre.

    Az elmúlt esztendőben is elment közülünk két túlélő, olyan emberek, akik sokat írtak és meséltek a történtekről. Lugosi Ferenc és Nagy István már nem mesélhet nekünk a tragikus múltról, és mai tudásunk szerint már csak két tárnoki túlélője van a történelem e sötét szakaszának.

    Eljön majd a pillanat, amikor egyedül leszünk.

    Elengedik a kezünket azok, akik megszenvedték mindezeket, akik elbeszélték mindezeket. Gyermekeink, unokáink pedig már csak a mi segítségünkkel emlékezhetnek, és ez már csak a mi felelősségünk lesz.

    Az emlékezésnek pedig csak a folyamatosság ad valódi értéket.

    Bárki, bármilyen tettet követ el embertársaival szemben, megbocsátani lehet, az Isteni parancsolat szerint kell is, de a felejtést nem írja elő semmi.

    ##IMG17897##A felejtés komoly veszély mindannyiunk számára mert nincs a történelemben semmi biztosíték arra, hogy a tragédiák nem ismétlődhetnek meg. Ha pedig beletörődöttek, fáradtak vagyunk az emlékezésre, akkor a felejtés következik be, ami pedig azt az érzést kelti, hogy meg sem történtek a dolgok.

    A folyamatosság, az állandóság, a tények és az értékek megkérdőjelezhetetlensége adhat biztonságot akár az emlékezésekben, hogy valamit soha el ne felejtsünk,

    akár ezeken keresztül abban, hogy a tragikus emlékek, azok okai soha meg ne ismétlődhessenek.

    Fontos hangsúlyoznunk, megértenünk azt is, hogy ez a tárnoki gyásznap nem csak a január 8-i elhurcoltak emlékéért van, hanem az erre való emlékezésen keresztül minden olyan ember – civil vagy éppen katona – emlékéért, akik a háború poklában elpusztultak.

    Ezen keresztül pedig, ahogy a községi megemlékezések egyik szervezője pontosan érezte, a tárnokon élők családi, emberi tragédiájának emlékünnepe is. Községi megemlékezés, mégis személyes pillanat, melynek fő gondolata az emlékezés fájdalmában történő osztozás, ami éppen olyan erőt ad nekünk, mint az örömökben való közösség.

    Emlékezni kötelességünk. Nem tűnhetnek el a tények, nem halványodhatnak el az érzések, nem múlhatnak el a gondolatok, mert ezek életben tartása az egyik biztosíték arra, hogy ilyen tragédia soha többé elő ne forduljon.”

    ##IMG17898##Az emlékünnepségen ezután a tárnoki és az érdi önkormányzat, a nemzetiségi önkormányzat, a megjelent pártok és civil szervezetek valamint rokonok, ismerősök, barátok helyezték el a megemlékezés virágait az emlékműnél, vagy gyújtottak gyertyát halottaik emlékére.

    Az este további részében a művelődési házban gyűltek össze az emlékező idősek és szerencsére akadt köztük néhány fiatal, aki tovább őrzi majd az elhunytak emlékét. Közülük Muskovics Andrea Anna a helytörténész szemével is idézte fel az összegyűjtött emlékeket: „A túlélőkben a mai napig ott vannak a kérdések: Mit vétettem? Kinek ártottam? A hozzátartozók pedig a mai napig felteszik azt a kérdést, hogy mi történt szerettükkel. Ezekre a kérdésekre válaszok a mai napig nincsenek és már nem is lesznek. Hosszú évtizedeken keresztül beszélni sem lehetett a történtekről, gyászolni, kérdezni nem volt szabad. A kényszerű hallgatás eredménye, hogy a mai napig nincs a köztudatban, hogy a második világháború utolsó hónapjaiban, illetve az azt követő években hány százezer ártatlan civilt hurcoltak el, ítéltek el, s tűnt el nyomtalanul a kényszertáborokban. Több évtizednyi hallgatás után ma már minderről szabad beszélni, de mindazok, akik erről mesélni tudnának, egyre kevesebben vannak. Éveken keresztül ezen terem falai között a táborokat megjártak beszélték el az ott történteket. Ebben az évben minderre már nincs lehetőség. Az 1948 augusztusában hazatérő Lugosi Ferenc és az utolsó tárnoki túlélőként 1953 végén visszatérő Nagy István sem lehet már közöttünk. Ok és több társuk azonban fájó szívvel, de elmesélték történetüket. Elmesélték, hogy legalább töredékekben megismerjük az 1945. január 8-án, valamint a táborokban történteket, valamint azért, hogy tanuljunk a múlt hibáiból. Most már a mi feladatunk és kötelességünk, hogy mindezt továbbadjuk gyermekeinknek, unokáinknak, hogy évtizedek múlva is legyenek olyanok, akik megtöltik ezt a termet, akik emlékeznek a közel 70 tárnoki áldozatra, a borzalmakat átélt túlélőkre, valamint az otthon, bizonytalanságban élő hozzátartozókra, azokra, akik közül sokan soha nem tudták meg, hogy mi történt férjükkel, édesapjukkal, gyermekükkel. A szerettüket elvesztettek számára természetes volt, és természetes ma is az emlékezés. Nem egy családban a mai napig lóg a falon az elhurcolt és soha vissza nem térő családtag bekeretezett képe. A legtöbb családban még ma is féltve őrzik a fényképeket, de több esetben még egy-egy tárgy is az elhurcolt emlékét őrzi. Emlékeznie azonban nem csak a közvetlen családtagoknak szükséges, hanem az egész községnek. …

    Nagy István visszaemlékezésében így emlékezett vissza arra a pillanatra, amikor közel kilenc év után újra találkozott családjával:

    „Mikor beléptem a szobába a szüleim elé, szólni sem tudtam a meghatottságtól és az örömtől. Szívem majd megszakadt, de egy könnycsepp sem jött a szememből. Majd egy hónap múlva már a nagy stressz felengedett, és mikor rágondoltam a hazaérkezésre, mint a megáradt patak, úgy folytak a könnyeim.”

    ##IMG17899##Ha megkérdeznének minket, hogy tudjuk-e, mi történt 1945. január 8-án, többen minden bizonnyal igennel felelnének. Valóban tudjuk, hogy ezen a napon hurcolták el Tárnok és a környező települések férfilakosságának jelentős részét. Azt azonban, hogy mi történt pontosan ezen napon, hogy hogy hajtottak embereket állatok módjára Bajára, hogy mi zajlott a táborokban csak azok tudhatják, akik mindezeket átélték. A legtöbben már nincsenek közöttünk, de sokan megpróbálták emlékeiket átadni. A mi feladatunk, hogy mindezt továbbadjuk, hogy emlékük sose merüljön feledésbe!”

    tarnokhir.hu