26

    Faludy György: Október 6.

    A vesztőhelyre sáros út vittés kikericsek kékjei.

    Száz év, s meghaltam volna úgyis –vígasztalódott Vécsey.Láhner György sírt s a földre nézett,Damjanich szekéren feküdt,Leiningen felmentő honvédekárnyát kereste mindenütt.S a táj olyan volt, mint a fácán:tarlók, fák vérző foltjai,és ők, tarkán, libegve, hátán:elhulló, bús-szép tollai.Aradon így. A pesti térenis ütötték a dobokat,de ő nem félt, csak arca szélevetett rózsálló lobokat.Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?Branyiszkónál nevét az égrekarcolta kardja, a híres.Ez volt Dembinski hadsegéde,Abancourt Károly ezredes.S mi elfeledtük. A miniszter,bár hívták, maradt egyedül.– Az Al-Dunán – szólt – mély a gázlós vénember már nem menekül.Leszek bitófán harci zászló,ha sorsom ezt így rótta ki –s habár magyar volt Csány László,úgy halt meg, mint egy római.A többit, mintha friss, mély sebbőlfröccsen szét érdes cseppű vér,Kuftsteinbe, Grácba, Josephstadtba,Olmützbe vitte a szekér.Húszan egy odvas pincelyukban,nehéz bilincsben, pipájukkalegyensúlyozták magukat:így éltek, sakkoztak, dohogtakés elmélkedtek, jó urak.Kegyelmet vártak s forradalmat,áldották-átkozták a hontés írtak vert hadakra verset,tábornok Bemre disztichont.Volt, aki bírta; más kivénhedt;olyik megőrült, de az életsodrából mind-mind kiesett.Kinn szöszke osztrák hadnagyoktólgömbölyödtek a hitvesek.S az ország rothadt. A rabságotmindjárt megszokta s elfeküdta földön, mint télvízkor vágott,rózsás rügyekkel tele bükk.E rügyből egy se bontott zászlót:a nagy tavaszi láz hevekilobbant, múló szalmaláng voltvagy elköltözött másfele,Londonba, New Yorkba, Turinbaés hűs lidércként messze táncolt.Száz év – s a magyar börtönéjjelnem változott száz év alatt.Száz év – s az első fordulóraébredtetek és lassan róvaa lépést, méláztatok róla,mit hozott Világos, Arad:száz év – hűséges ingaóra,én folytatom járástokat,mások járják lépésetek,s míg árnyékunk a kőpadlórahull – hány nap, hét és hónap óta! –s kihúnyunk, pisla mécsesek:sok szép magyar fej, hervadt rózsa,Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!árnyatok felénk integet.

    (Az ÁVO pincéjében, 1950. október 6.)