Kevesen tudják, hogy április 2-a Hans Christian Andersen születésnapja, egyben Nemzetközi Gyerekkönyvnap, a meseírás napja. Nem mellesleg Csukás István is ezen a napon született! Szóval ennek az ünnepnapnak a célja, hogy hogy ébren tartsa az olvasás szeretetét, népszerűsítse a gyermek- és ifjúsági irodalmat.
A jelenlegi digitalizált világban szinte minden elérhető a számítógépeken és okoskütyükön keresztül. Az olvasás szeretete, élvezete viszont nem jön át ezeken az eszközökön. Azokkal a gyerekekkel is meg kell ismertetni az olvasás szépségeit, akik a számítógép előtt töltik idejük nagy részét. Hiszen a könyvek nemcsak szórakoztatnak, hanem tanítanak is.
De térjünk vissza az eredeti gondolathoz – a meséhez. Van saját alműfaja, stílusa, stílusjegye. Mindegyik eredete a mítosz, a csoda. Sőt, a mese az epikai költészet azon műfaja, amely az eposzban is jogosultan szereplő csodálatos elemet nemcsak megtűri, hanem annyira megköveteli, hogy ilyen csodálatos elem nélkül nem is képzelhető el. Szóval tudjuk, mi a mese, de vajon mi a titka? Felnőtt fejjel is emlékszünk bizonyos történetekre, melyeket tátott szájjal hallgattunk iskolában, óvodában, vagy otthon. Nyilván ez sokkal összetettebb, bonyolultabb, mintsem ezt néhány sorban megbeszélhetnénk. A lényeg, hogy gyermekként szükségünk van a mesékre, a csodákra, a hősökre, és azokra történetekre, melyek meggyőznek bennünket arról, hogy a jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig meglakol. Így van ez ma is, és így volt régen is, hiszen a kutatások szerint az első mese több mint 5000 évvel ezelőtt született. Korabeli feljegyzéseket elemezve kiderítették, a Szépség és a szörnyeteg nagyjából 4000 éves.
A lényeg, hogy a mesék a gyerekeknek szólnak, de végigkísérnek bennünket egész életünkben. Andersen sorsa, élete is olyan, mint egy mese, amit ő talált ki. Születése és gyermekkora táján javában dúltak a napóleoni háborúk. Egy szegény vidéki dán családba született, apja csizmadia volt, aki szeretett olvasni, és lelkesedett a francia felvilágosodásért. Szerette volna, ha a fia okos, értelmes emberré válik, de meghalt, amikor Andersen még csak ötéves volt. Az özvegynek biztosítani kellett a megélhetésüket, mosott, takarított, és minden hasonló munkát elvállalt ennek érdekében. Ráadásul erőszakos, indulatos asszony volt. Az ifjú Hans Christiannak esélye sem volt a tanuláshoz. Az alsó osztályok elvégzéséig jutott el, ahol megtanult írni és olvasni. Ez viszont elég volt ahhoz, hogy otthon az apai örökségből megmaradt könyveket vég nélkül olvassa. A mérhetetlen szegénységük miatt neki is dolgoznia kellett, előbb egy szövődében, majd egy dohánygyárban inaskodott. Végre 12 éve korában bekerült egy gyógyszertárba, ahol két év múlva már segédként dolgozott. Ám ez számára túlságosan nyugodt és unalmas volt, ezért hátat fordított a vidéki életnek, és gyalog elment egészen a fővárosig, Koppenhágába. Jelentkezett egy színházba énekelni, táncolni. Termete miatt a tánc szóba se jöhetett, túl hosszú gólyalába, és hatalma orra komikussá tette. Kiderült azonban, hogy elég jó hangja van, könnyen tanul szövegeket is, tehát maradhatott a társulatban. A serdülőkor viszont derékba törte karrierjét, mert mutáló hangja miatt nem énekelhetett tovább. Addigra már a színházban otthonos, művelt emberek nemcsak megkedvelték, hanem úgy vélték, ennek az értelmes fiúnak érdemes rendszeresen tanulnia – azt remélték, hogy szép jövő vár rá. Beíratták egy kollégiumba, fizették a tandíjat és az ellátást. Volt, aki még ruháról is gondoskodott. Itt erősödött meg anyjától kapott rendíthetetlen hite a gondviselésben. Itt alakult ki az a meggyőződése, hogy az emberek alapvetően jók. Négy év után kitűnő eredménnyel, kitűnő érettségivel végezte el az iskolát. Közben drámákkal, versekkel próbálkozott. Ennek eredményeként ösztöndíjjal eljutott távoli országokba is. Előbb Németország, majd Párizs és Róma nyílt meg számára. Kiváló nyelvérzékének és szorgalmának köszönhetően előbb németül, franciául, később olaszul is folyékonyan beszélt és írt. Harmincéves korában tért vissza Koppenhágába. Nem voltak komoly anyagi gondjai, a könyvkiadók örömmel várták különböző írásait. A kiadók közül az egyik megrendelt tőle egy füzetsorozatot, tele mesékkel, melyek igazából gyermekolvasmányok, de a felnőttek számára is okozhatnak örömet. Ha rendszeresen, füzetről füzetre tud új meséket írni, kiadják, és jól meg is fizetik érte. Ezt a jövedelemlehetőséget akarta megragadni: 27 év alatt 24 füzetet töltött meg azzal a 156 mesével, amelyet már régóta az Andersen-életmű lényegének tartanak. Rövidesen Dániában köztudott volt, hogy ő hazája leghíresebb írója. A dán király meghívta, koccintott vele, és barátjának nevezte. A szegénységből a fénybe, a gazdagságba sikerült eljutnia. Ünnepelt ember lett, királyok, hercegek, álamfők hívták meg, és látták vendégül. Életének második fele meseszerű, szakadatlan diadalút. Igazi anderseni történet!
Mesémnek itt a vége. Van-e tanulság? Hiszen minden igazi mesének a vége tartalmaz egy örök igazságot! Egyrészt ez nem igazi mese, sőt egyáltalán nem az, másrészt azért van tanulsága! Tessék olvasni, mesélni! Mi történt volna, ha Andersen apja a könyvek helyett a kocsmát részesíti előnyben, és nem ülteti el a tudás csíráját a fiában? A választ mindenki maga fogalmazza meg!
Marozsán József
alpolgármester
(képforrás: wikipédia, freepik.)