A Szőlőhegy kora tavasszal a legszebb, amikor virágba borulnak a mandulafák. Az első tavaszi napsugár, mintegy varázsütésre, felnyitja az ezernyi szunnyadó rügyet, kibomlanak az új élet születését hirdető, hófehér szirmú virágcsodák.
Olyan a hegy, mintha nászra készülne. Több száz menyasszony áll teljes díszben a pincék bejáratánál és a szőlőskertekben. Így van ez több emberöltő óta. Magányosan és csoportosan várják évről évre az életmegújító tavaszt. Megtelik a levegő a tavasz illatával. A mandulavirágé a legerősebb. Bódító, édeskés illata belengi a tájat, túlszárnyalja az ilyenkor nyíló ibolyáét is. A Szőlőhegyhez sok-sok szállal kötődő tárnoki ember vajon eléggé ismeri-e ezt a növényt?
Rövid írásomban a teljesség igénye nélkül megpróbálom összefoglalni a manduláról összegyűjtött ismereteket. Őshazája Közép- és Nyugat-Ázsia, ahol szoliterként, csoportosan, vagy ligeteket alkotva fordul elő.
A sumérok i. e. 2000 táján kezdték el termeszteni. A forgalmas közel-keleti kereskedelmi utak mentén mandulaligeteket létesítettek. Az ókorban messze földön híres volt az asszír, a babiloni, perzsa mandula. Termesztésében első helyen álltak a föníciaiak, akik szent fának tartották, éspedig Amygdale istennő fájának. Ilyen néven jegyezte le az első görög botanikus, Theophrastus i. e. a 4. században. (Latin neve – Amygdalus communis – innen származik.)
A gyümölcsöt a föníciai hajósok terjesztették el a görögök körében, majd amikor náluk meghonosodott, a görög telepesek továbbvitték nyugat felé, Szicíliába. Itáliában hamarosan közkedvelt gyümölcs lett. 79-ben lávafolyam pusztította el Pompejit. Több, azóta előkerült festmény és mozaik ábrázol bőtermő mandulafákat.
A mandula népszerűségét jelzi, hogy nemcsak mítoszokban találkozunk vele, de legendák is szövődnek hozzá. Kis-Ázsiában a zsidók képzeletét ragadta meg legjobban a virágzó mandulafa, akik szciaked-nek, vagyis ébernek nevezték, nyílván korai, Palesztinában gyakran már januári virágzása miatt. A zsidók szemében a virágos mandulafa Isten kegyét jelentette, és azt a legendát fűzték hozzá, hogy akit Isten szeret, annak kedvéért még a levágott mandulavessző virágait is kibontja egyetlen éjszaka. A bibliában Áron vesszejének csodás virágba borulása őrzi ennek az ősi zsidó legendának a legszebb emlékét. Mohamedán monda szerint egy rabló halála előtt megvallja az imámnak, hogy lelkét 90 gyilkosság terheli.
- Mit remélhetek hát Istentől? – kérdezte a szent imámtól. A bölcs pedig így felelt:
- Szúrd botodat a temetőben a földbe, ha kivirágzik, meglátod Istent!
Európában a Tannhäuser-mondában ragyog fel az ősi zsidó legenda.
„…A bűnös száraz botja ím
Virulva hajt zöld lombokat,
Az alvilág hatalma vész,
E szent csodában üdv fakad…”
A mandula nem honos Magyarországon. Valószínűleg a római hódítás során került hozzánk, amit a feltárt sírokban talált mandula magvak bizonyítanak. Termesztése során a legnagyobb gondot a fagyérzékenysége okozta. A 2–3. század óta folytonos csalódások és remények közepette szenvedtek a mandulatermesztők a mostoha időjárástól. Ehhez kapcsolódik Janus Pannonius Egy dunántúli mandulafáról szóló költeménye is, amelynek megírására a Mecsek déli lejtőin álló mandulafák adták az ihletet.
„…Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne, Nemhogy a pannon-föld északi, hűs rögein.
S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben, Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd. …”
A 15–16. században elsősorban szőlőskertekbe ültették az akkor még mondola névvel illetett gyümölcsöt. Ezután hol fellendült, hol pedig visszaesett a termesztése. A filoxéravész után ismét előszeretettel telepítettek mandulafákat a kipusztult, kivágott szőlők helyébe. Ekkor kezdték ültetni a köves, meszes talajú Szőlőhegy legmelegebb fekvésű részeire is. Az 1895-ben végrehajtott mezőgazdasági összeírásból kiderül, hogy a 2048 lelket számláló Tárnokon már 176 db mandulafa volt. Az ország legjelentősebb mandulatermő területe a budai hegyvidék déli része lett (Budaörs, Nagytétény, Diósd és Érd környéke). A hazai termesztés mára már elvesztette jelentőségét, hiszen kiszorította a piacról az egyre népszerűbb kaliforniai, olasz, spanyol, görög, török és közel-keleti mandula, ahol az éghajlati adottságok miatt biztonságosabb a termesztése és a hozama is több.
A Szőlőhegyen sem pótolják már az elöregedett fákat, csak a természet gondoskodik a faj fennmaradásáról: szerte a hegyen újabb és újabb mandulafák születnek a madarak által szétszórt magvakból. Nekik köszönhetjük, hogy megmarad a hegy tavaszi varázsa.
Dr. Gergely Istvánné
Felhasznált irodalom: Dr. Surányi Dezső: Kerti növények regénye
Dr. Rapaics Raymund: A magyarság virágai