Egy csapatnyi magyar túrázó Grönland kietlen vidékein járt, és kalandjaikról beszámoltak a tárnoki Heinrich Antal Házban.
175 kilométernyi vadon, emberi jelenlét nélkül, önellátással, millió szúnyoggal és kvázi járhatatlan vidékkel – nagyjából így lehetne összefoglalni az Arctic Circle Trail kihívásait. De a kihívás azért kihívás, hogy sokan kedvet érezzenek magukban teljesíteni, és éppen ezért utazott egy hétfős magyar csapat Grönlandra. Bárányos Tibor és felesége, Mónika Tárnokon a Közösségi Színtér meghívására tartottak élménybeszámolót a különleges túráról.
„A jegesmedve bizony általában prédaként tekint az emberre, úgyhogy vele nem nagyon szerettünk volna találkozni” – vágott bele Mónika, hogy milyen veszélyek is leselkedhetnek ilyenkor a vállalkozó kedvű sportemberekre. A fiatal magyar pár itthon ismerkedett meg a túrázással, persze az egynapos, 20-25 kilométeres utak nem nagyon mérhetők a grönlandi feladathoz. Arra Svédországban, a Fjallraven Classic 110 kilométere során készülhettek fel, amit háromszor is teljesítettek, és közben megtanultak profin sátrat verni a semmi közepén, illetve, ami talán a legfontosabb, megtanulták, hogyan szerezhetnek iható vizet. Élelmet ugyanis magukkal kell vinni, vizet viszont a súly miatt nem, azt helyben lehet beszerezni – és itt most ne a szupermarketekre gondoljunk, hanem a természetben található patakokra, forrásokra. A hátizsák súlya Tibornál így is 23 kiló volt, Mónikánál valamivel kevesebb, na most ezt cipelni másfél héten keresztül a szörnyű talajon, azért nem kis kihívás.
Grönlandon a túraidény meglehetősen szűkre szabott: általában mindössze két hónapon át, júliusban és augusztusban ajánlják, hogy valaki teljesítse az Arctic Circle Trailt. Sok nagy ellenfél van ilyenkor is: az egyik például a tájékozódás nehézsége, hiszen alig észrevehető kőrakásokkal jelzik csak, hogy merre is kell tovább haladni – természetesen ezeket a köveket szigorúan tilos elmozdítani. Nagy ellenfél a szúnyogok hada, amelyek mindenhova elérnek, így mint a méhészek, érdemes arcvédő maszkban gyalogolni, ami viszont természetesen nem könnyíti meg a levegővételt. És lehet mindenféle más állat is, amelynek az utazó nem örül – bár a rénszarvas és a pézsmatulok sem tartozik az ember hagyományos ellensége közé, már csak méreteik miatt is érdemes megfelelő távolságot tartani tőlük, ezért is fontos a nagyobb csapatnyi jelenlét. Amikor pedig a túrázó farkasnyomokat és lerágott csontokat talál, akkor pláne óvatosabb.
A magyar csapatnak komolyabb problémája nem volt az állatokkal – annál inkább a tereppel. A terep ugyanis csak ránézésre tűnik kellemesnek, vagy legalábbis elfogadhatónak. Messziről olyan, mint egy dimbes-dombos rét, kisebb-nagyobb patakokkal. De valójában szinte járhatatlan. Van egy ösvény, 20-30 centi szélesen, ott kellene egymás nyomait követni, hiszen aki félrelép, bokáig vagy rosszabb esetben térdig merül a vízbe. Mert víz van mindenhol – és minden túrázónak rémálma, hogy elázik a zoknija, cipője, hiszen akkor meg kell állni, és ha ő áll, meg szárítkozik, akkor áll az egész csapat is, és ki tudja, mikor érnek az aznapi célhoz.
A tervezésnél így nem árt óvatosnak lenni. A kalandvágyó magyarok úgy számoltak, hogy két órán át menetelnek, majd húsz percig pihennek (szárítkoznak, esznek), így többé-kevésbé kényelmes időbeosztással el lehet érni a menedékházakhoz. Ezek a kis házikók jelentik ugyanis a nap fénypontját: vannak köztük néhány férőhelyesek, de vannak olyanok is, amelyek akár húsz főt is befogadhatnak. Minimális felszereléssel, de arra éppen elég, hogy fedél legyen az ember feje fölött, meg általában egy kis meleget is lehetett csiholni, hiszen a 10 Celsius fokos átlagos hőmérséklet azért időnként már kínozza az embert.
A grönlandi túrázó legfontosabb felszerelései közé tartozik még a bot és a szemeteszsák. A botot aligha kell hangsúlyozni, miért – az ingoványos talajon jó szolgálatot tehet az egyensúly fenntartása érdekében, továbbá segít abban is, hogy milyen mély egy-egy útba eső kisebb patak. Mert volt, ami húsz centinek tűnt, de majdnem egy méter volt valójában. A szemeteszsák pedig kettős célt szolgál. Egyrészt érdemes a bakancsra húzni, és abban trappolni, mert nagyon jól kizárja a vizet – persze ezt leírni könnyebb, mint megvalósítani, hiszen az ember az egyik kezével a botot tartja, a másikkal a zsák felső részét, és közben próbál előre jutni. A másik pedig, ami miatt nem árt, ha van ilyen a grönlandi túrázónál, az éppen az, amire elsőre is gondolnánk: össze kell szedni a szemetet, és nemcsak össze kell szedni, hanem el is kell tenni mindaddig, amíg vissza nem érünk a civilizációba.
Ez a civilizáció a magyar társaság részére a túra vége felé két quados grönlandit jelentett, akik éppen arra száguldoztak, amerre a kis csapat tartott. És bizony egy-egy kis folyón az átkelés gyalog akár félóráig is eltartott, a quadoknak ez öt másodpercbe sem került.
A túra végül remekül sikerült, mindenki megúszta komolyabb sérülések nélkül, kimerülten, de boldogan értek 175, illetve a kisebb eltévedések miatt valamivel több kilométer után a képzeletbeli célba, amely egy ötezres falucskát, helyi mércével nézve igazi metropoliszt jelentett.
Jöhetnek az újabb kihívások, hiszen van még a világnak megannyi veszélyes, nehézkes, ám csodálatos szeglete.
K. Z.