Labdarúgóként kétszeres válogatott és kétszeres Magyar Kupa-ezüstérmes, sportújságíróként pedig csaknem három évtizede a Nemzeti Sport szakírója Zombori András, aki Tárnokon is számtalan emlékezetes meccsen játszott.
A TÁRNOKI KEZDETEKRŐL, amikor még mindenki imádta itt a focit.
„Tizenhárom aéves voltam, amikor leigazolt a Tárnok. Persze fociztam én korábban is, nem volt olyan nap, amikor ne lett volna tele gyerekkel és persze felnőttekkel a futballpálya. Volt itt Kossuth utca-Fő utca, Falu-Liget, Soványak-Kövérek rangadó is. Minden nap kikönyörögtem a nagyitól a húsz, nem viccelek, tényleg húsz palacsintát, benyomtam, aztán irány a pálya.”
AZ ELSŐ NB I-ES MECCSRŐL, amikor a fehérváriak Valdano és Butragueno után egy fiatal Zomborit kaptak.
„Ahogy teltek az évek, meghívtak a budai járási ificsapatba, a Pest megyei serdülőválogatottba – és egyszer csak megkeresett a Csepel. Szevasz, kicsi! – köszönt rám Lazsá- nyi László, én meg a fellegekben éreztem magam. Szegény, nemrég halálra késelték… Három évig voltam az ifiben, kiöregedve szerződést nem ajánlott a klub: a tartalékcsapatba kerültem, mellette négy órában kellett volna a Csepel Vas- és Fémművekben dolgozni. Mi, fiatalok tátott szájjal bementünk az óriási kapun, azt sem tudtuk, hol vagyunk, de jelentkeznünk kellett az irodában. Ott közölték, havonta egyszer kell bejönnünk, amikor aláírjuk a havi jelenléti papírt, de különben mehetünk focizni. Mentünk is, edzés előtt már másfél órával kint cicáztunk négy a kettő ellen, az remek alapot adott. Aztán 1985 tavaszán eljött a nagy napom: a kisorsolt meccset előbb el kellett halasztani, mert a Videoton éppen UEFA-Kupa-döntőt vívott a Real Madriddal, de a pótlás idején már én is bizalmat kaptam, és első élvonalbeli meccsemet éppen a fantasztikus fehérvári együttes ellen játszhattam. Negyedóra jutott nekem, kihúztuk egy nulla nullával.”
A KATONASÁGRÓL, ahol furcsán büntették a gyengébb játékot.
„Egyszer csak szóltak Csepelen, hogy mennem kellene katonának, mégpedig Mezőtúrra. Nem volt ez annyira vészes, hiszen a Honvéd Szabó Lajos SE a nagy Honvéd után a második legjobb katonacsapatot jelentette, az NB II-ben játszottunk. Amíg ki nem estünk. Szinte csak aludni jártunk a laktanyába, így nem volt olyan rossz sorunk, az őrszolgálatra összesen háromszor osztottak be, kétszer a kapunál álltam, egyszer a toronyba is felküldtek. Mondták, ha valakit látok az éjjel, kiáltsak rá, aztán ha kell, elő a gépfegyvert. Nyilván éppen akkor volt valami szokatlan mozgás, de tőlem ellophatták volna az egész laktanyát… A katonaságnak egyetlen nagy hátránya így is volt: ha nem jöttek az eredmények, büntetést kaptunk – megvonták a kimenőnket, akár hetekre is.”
A CSODÁLATOS VÁCI ÉVEKRŐL, Csank János hőn szeretett két és fél órás edzéseivel.
„A katonaság után a Csepel nem keresett, ez kisebb csalódás volt, de az NB I-ből éppen kiesett Dunaújváros igen, 1987 nyarán oda igazoltam. Volt egy jó évünk, feljutással, aztán egy kevésbé jó, újabb kieséssel. A szezon végén egy edzésen szólt Zsinka Jani, hogy menjek a telefonhoz, Vácról hívnak, el akarnak vinni. Mondtam neki, mással szórakozz, ne velem, de azért odamentem. Életem legjobb döntése volt, hiszen fantasztikus éveket töltöttem Vácon. A csapat két év alatt kétszer játszott kupadöntőt, Diósgyőrben a Fraditól kapott ki 1–0-ra, akkor sérülés miatt nem voltam a pályán, Békéscsabán az Újpest ellen 1992 tavaszán igen, ott a 117. percben kaptuk a vereséget jelentő gólt. Sajnos akkoriban már jöttek a sérülések is, mindkét Achillesem egyre rosszabb lett. A futással sosem volt gondom, Csank János legendás edzései után azonban úgy mozogtam, mint egy kilencven éves bácsi. A kupadöntő után néhány meccset még játszottam, de aztán jöttek a műtétek.”
A KÜLÖNÖS SZURKOLÓI AJÁNLATRÓL, amit vissza kellett utasítani.
„Előbb az egyik lábam műtötték, aztán a másikat, jó ideig esélyem sem volt futballozni, mégis megkeresett a Videoton, jó ajánlatot tettek le. Amikor ezt meghallotta az egyik tehetősebb váci üzletember, aki nagy futballszurkoló volt, mondta, ő majd minden hónapban kifizeti a különbözetet, csak maradjak. Ezt nem várhattam el tőle, végül eligazoltam – és így lemaradtam a Vác bajnoki címéről. Annyiból nem bánom, hogy nem játszottam volna egy percet sem, hiszen akkor éppen lágyékproblémák miatt nem tudtam egyszerűen két métert sem sprintelni, ugyanakkor Fehérváron egy véletlen folytán mégis a csapatba kerülhettem: a helyi újság tudósítója említette, hogy hasonló gonddal műtötték Győrben egy ismerősét – én is kés alá feküdtem, sikerrel.”
A HIRTELEN JÖTT ÚJ SZAKMÁRÓL, amely a leghosszabb „szerződést” jelentette.
„Fél évet még újra Vácott töltöttem, de aztán a sokadik sérülés után kértem, bontsunk szerződést, így nincs értelme. Harmincévesen abba kellett hagyni a profi futballt, pedig még hat-nyolc év, számtalan jó meccs, megannyi csodás élmény lehetett volna benne. Az NS váci csapatfelelőse, az azóta sajnos már elhunyt Gonda László egyszer csak megkérdezte, nem lenne-e kedvem kipróbálni az újságírást. Azt sem igazán tudtam, mi hogy működik, de egy nap bementem a szerkesztőségbe, ahol nagyon kedvesen fogadtak, és valahogy ott ragadtam. Ennek jövőre lesz harminc éve, azóta járom az NB I-es pályákat a futballrovat tagjaként.”
AZ ÚJABB TÁRNOKI SZEREPLÉSRŐL, amely fantasztikus meccseket hozott.
„Amatőrként persze még folytatni tudtam. Csucsánszky Zoli, Orosz Feri, Szilveszter Feri, Csima Gyuri, Herczeg Csabi, Balogh Zoli, Zsivóczky Gyula: kihasználtam a régi barátságokat, így korábbi válogatottak, volt NB I-es játékosok érkezhettek Tárnokra. Szinte már az öltöző is kicsinek bizonyult, nekem öt évig a mosógép tetején volt a helyem… A Magyar Kupában 2003-ban remek meccseink voltak, sorra ejtettük ki a magasabb osztályú csapatokat, és a főtáblára kerültünk, ahol már a 32-közé jutásért a Bodajk volt az ellenfél. Mi a megye II-ben, ők az NB I/B-ben, az MTK fiókcsapataként, ott szegény Fülöp Marci védett, Rodencbücher, Bori, a két Kanta… Nyolcszáz néző volt itt Tárnokon, vezettek 2–1-re, de az utolsó pillanatokban szabályos gólt szereztünk. A partjelző indult középre, ám a bíró, Vad II felülbírálta, és lest jelzett. Nem kis balhé volt, ahogy hallottam, még a bírói öltözőben is meglehetősen hangosan veszekedtek egymással. A Magyar Kupából kiestünk, de kiscsapatként bejutottunk a Szabad Föld-kupa döntőjébe. A Népstadionban játszottunk a Fradi-Honvéd kupadöntő előtt a Bag ellen. Hát, előzetesen esélyesebbnek tűntünk, a vége… Na az nem lett szép: 8–0, nem ide…”
A JELENRŐL, amelyben másféle sportok felé kellett nyitni.
„Már nagyon régen fociztam, sajnos nem bírja a lábam, ahogy a futást sem. Napi fél óra kondizás azért megvan, és a bringába is beleszerettem, bármikor képes vagyok száz kilométereket tekerni. A legújabb hobbim pedig a Kéktúra teljesítése: már a harmadán túl vagyok, olykor egyedül, máskor ismerősökkel járom az erdőt, gyűjtöm a pecséteket, és gyűjtöm az újfajta élményeket, ha már a futballpályafutásom a reméltnél kicsit azért rövidebbre sikerült.”
Kun Zoltán