Tárnokon is sokan ismerik Szőnyi Ferenc nevét, aki negyvenéves kora után kezdett el sportolni, és ma már úgy érezheti, nincs kihívás, amit ne tudna teljesíteni.
Szőnyi Ferenc nemcsak az extrém sportpályákon kitartó, amikor rendkívül sokat kell futni, kerékpározni vagy úszni, hanem a médiában is rendkívül aktív, saját oldalán folyamatosan beszámol versenyeiről, és túl van már ezernyi interjún is. Az alábbiakban a korábban elmondott legemlékezetesebb történetei alapján próbáljuk bemutatni, milyen ember, milyen sportoló is ő.
Az elvesztegetett ifjú évekről, amelyek persze mégsem voltak annyira elvesztegetett évek, hiszen azok formálták őt olyan emberré, aki képes ma már minden kihívást teljesíteni:
„Egyszerűen érzékeny vagyok a különleges kihívásokra. Aminek a fő oka az, hogy nagyon későn kezdtem el extrémsportolni. Többször szembesültem a pályafutásom során azzal a véleménnyel, hogy hát én már lekéstem arról, hogy ezt meg azt teljesítsem és számottevő eredményt érjek el. És valóban, nem lehetek már Tour de France-győztes, nem lehetek egyéniidőfutam-győztes, nem lehetek magyar bajnok, mert az éveket tényleg nem lehet becsapni. Arra azért mégis nagyon büszke vagyok, hogy ennek ellenére jó érzékkel megtaláltam azokat a kihívásokat, amelyekben viszont a legjobb tudok lenni. És nemcsak itthon, hanem adott esetben az egész világon is. Ez nagyon jó érzés. A lényeg, hogy mindig megtaláljam a képességeimnek megfelelő versenyeket. És szerencsére mindig meg is találtam.”
Az elért célokról, amelyek persze nem is feltétlenül kitűzött célok, csak úgy jöttek maguktól:
„Néhány éve a komáromi erődben futottam egyszer, a falon gyerekek játszottak, és az egyikük látva engem, megkérdezte: >>Bácsi, te mennyit futsz?<< Amennyit akarok, válaszoltam neki. Csak később esett le, hogy jé, én tényleg annyit tudok futni, amennyit akarok. Hány ember mondhatja ezt el magáról?”
Tetoválásai kapcsán a mindenáron győzni akarás érzéséről:
„Én előbb farkassá váltam, aztán a harminc ironman után úgy döntöttem, tigris leszek. Minden verseny egy új küzdelem, és amíg a mezőny nagy része a túlélésért hajt, az elöl haladó négy-öt ember kivétel nélkül győzni akar. De a farkassá válás hosszú és bonyolult folyamat, aminek a csírája vagy veleszületik az emberrel, vagy nem. Talán ezért nem volt soha edzőm, mindent szakkönyvekből, az internetről és a saját káromon tanultam meg, és ezért vállalok én is kevés tanítványt: a farkas csak nagyon kevesekben lapul ott kitörésre készen.”
A Racemachine-ről, vagyis a Versenygépről, amely évtizedek óta a beceneve:
„Egy kedves külföldi versenyzőtársam 2008-ban, Mexikóban ragasztotta rám ezt a nevet. Azon a versenyen elkapott az érzés, hogy nem eszünk, nem iszunk, nem alszunk, csak megyünk és teljesítünk. Úszás után szokás szerint elég sokan voltak előttem, de ennek a zombi mentalitásnak köszönhetően egyre több vetélytársamat előztem meg. Verseny után aztán beszélgettem a győztes Marcel Heiniggel és ő mondta, hogy nem is ember vagyok, hanem egy igazi versenygép. Megtisztelő volt és örömmel használtam, sokszor kellett előjönnie ennek az énemnek.”
A kőkemény alapozásáról, amely nemcsak a sportos felkészülést jelentette:
„Átjártunk Dunaszerdahelyre házat építeni, reggel hatkor beültünk a kocsiba, betonoztunk egész nap, aztán este fél hatkor levettem a bringát az autóról, és 60 kilométert tekertem hazáig.”
Az egyik legnagyobb kihívásáról, a Himalájában megrendezett Hell Race eseményről:
„Óriási volt, a mai napig élénken él bennem az egész, minden útra, minden kilométerkőre pontosan emlékszem. Az egy igazi erőpróba volt, rendkívüli fegyelmet és odafigyelést kívánt, olyat, amilyeneket a hétköznapi életben sohasem tapasztal meg az ember. A hegyen, oxigénhiányos környezetben haladni semmivel sem összehasonlítható érzés. Meg kellett találnom azt a kényes egyensúlyt, hogy mikor kell futnom, és mikor kell gyalogolnom, ellenőrizni, és ha kell felülírni a mozgásokat. Tudtam, hogy ha teljesítem a versenyt, megnyerem, akkor, ott ez inspirált.”
Az extrém távokról és a szükséges feltöltődésről:
„A pihenés mindig nagy taktikai harc. Változó, hogy kinek mennyi szükséges. Én szerencsés alkat vagyok, sokat tanultam a testemtől, így soha sem megyek el a végsőkig. Mondjuk nekem az jó messze van. A dupla Ironman távját – azaz 7.6 kilométer úszás, 360 kilométer bringa, 84 kilométer futás – már alvás nélkül képes vagyok megcsinálni. Mondjuk ez csak 24-28 óra. A Deca Ironmanen azonban – amely 38 kilométer úszás, 1800 kilométer kerékpározás és 422 kilométer futás – 4-6 óránként kellett kiállnom. Az ilyen távú versenyekre fontos megtanulni, hogyan kell gyorsan aludni. Számomra maximum két-két és fél óra elegendő volt. Egyébként sokkal fontosabb a folyadék pótlása, az energiabevitel, valamint frissítés egyensúlya.”
A határok feszegetéséről:
„Nem hiszem, hogy a természet foglalkozik a kis porszemnyi énünkkel. Nekünk, versenyzőknek vannak győzelmi vágyaink. A legnehezebb feladat az, hogy milyen versenyeken győzünk. Ugyanakkor, ha ránézünk a térképre, egy 480 kilométeres vonal csak egy pici, alig egy százaléka az Egyenlítőnek. Hol érünk mi ehhez fel? A legnagyobb feladat számomra még mindig az a rejtély: vajon hol a határ?”
Az állandó életveszélyről, amelyet sosem lehet megszokni:
„Velem például történt olyan, hogy este volt, totális sötétség, szakadt az eső, és hegyre tekertem felfelé. És egyszer csak elzúgott mellettem egy kamion, aminek a vezetője szerintem észre sem vett. Olyan sebességgel és annyira közel haladt el mellettem, hogy erősen kapaszkodnom kellett a kormányba, nehogy beszippantson és bedaráljon maga alá a kamion. És akkor az ember azonnal rájön, hogy itt és most az élete egyetlen pillanaton múlt, és ha bármit, csak egy kicsit is rosszul csinál, akkor neki annyi.”
A vadállatok jelentett örökös veszélyforrásról:
„Tipikusan az a medve volt, amit a dokumentumfilmekben lehet látni, óriási, száz méterre előttem állt meg az úton. Reflexből a spray-hez nyúltam, de szerencsére, miután egy darabig néztük egymást, az állat elsétált. Én meg ott maradtam a kételyeimmel: tényleg lehet egy medvét ezzel üldözni? Meg, hogy ha ez az állat úgy dönt, hogy én vagyok a reggeli, vajon mi az esélyem? Őszintén? Betojtam. Álltam ott a spray-vel a kezemben, mint valami kiránduló a Jurassic Parkban…”
A legfontosabb egyéni versenyről, a Transcanadáról, amely keresztül szeli Kanada vadonját 12 790 kilométer alatt 90 ezer méternyi felfelé és valamivel több lefelé kerékpározással, és ezt 45 nap alatt sikerült teljesíteni:
„Azt hiszem, ez az a verseny, amire az ember saját életében csak egyszer vállalkozik. Egy egészséges elmével, egészséges tenni vágyással és versenyzői kvalitással ez nem megismételhető. Ebben akkora fájdalom, akkora erő, akkora küzdelem volt, ami bennem a versenyzői ambíciókat teljességgel kielégítette. Ezzel a versennyel úgy gondolom, egyrészt korona van a pályámon, másrészt pont a mondat végén.”
Összeállította: K. Z.